Üdvözlet, Kapitólium!

Jó nagy csúszással, de meghoztam a következő részt. Remélem a suli végeztével vissza tudok térni majd a minimum heti rendszerességre, de most még nagy a hajtás, és nem tudom hogyan tudom rendezni a dolgaimat. Viszont most itt az új rész. És végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni végtelen türelmeteket, és remélem, hogy ezzel a résszel kárpótlok mindenkit:)

 ------------------------------------------------------------------------------

Hajnal lehetett, amikor kopogtak a fülkém ajtaján. Minden bizonnyal Lena lehetett az, hisz kinek másnak van olyan irritáló akcentusa, mint neki, egy vérbeli kapitóliuminak. 

- Megérkeztünk! Ébresztő! Itt vagyunk a mesés Kapitóliumban. Ki az ágyból! - sipítozta. Nem tudtam pontosan hány óra lehetett, de az ablakból kitekintve hajnali órákra tippeltem. A negyedikből hamar el lehet jutni a Kapitóliumba, egy napig se tartott az út. Nem aludhattam 3-4 óránál tovább, mivel sokáig néztem Mags viadalát, amelynek kissé még mindig a hatása alatt voltam. A szekrényre már ki volt akasztva a ruhám: egy sötétzöld ing, és egy fekete nadrág. Most nem estek annyira túlzásba, mert úgy is perceken belül kezelésbe vesz az előkészítő csapatom. A vasútállomáson több ezer kapitóliumi államolgár gyűlt össze csak azért, hogy néhány pillanatig láthassák az idei év kiválasztottjait. Mi hátul, egy titkos ajtón surrantunk ki, mert különben elnyelt volna minket a hatalmas tömeg. Kutyafuttában láttam az álmosan is mosolygó Magst, és az álmosan is goromba Nataliet, aki legalább annyira várta az átalakítást, mint én. Ezek után külön-külön betereltek bennünket egy laboratórium-szerű "szépségszalonnak" nevezett helyre, tele fura eszközökkel, és rengeteg egyenruhás emberrel. És itt kezdődött el a borzalom. A megaláztatás netovábbja. Teljesen levetkőztettek, testemet valami papír-szerű izével takarták le csupán, és össze-vissza fogdostak, kenegettek. Legtöbbször arcomat kenték át valamilyen furcsa krémmel, amelyről később kiderül, hogy az arénában való szakállosodást előzi meg, mert a kapitóliumiaknak nem az a baj, ha megölnek 23 gyereket, hanem az ha azok haláltusájuk közben rondák, szőrösek stb. Logikus. Ezt a kínzást túlélve kezdtem azt gondolni, hogy a viadal gyerekjáték lesz. Egy újabb szobába tereltek, és megengedték, hogy felvehessek egy köntöst, amiért külön hálás voltam. Ebben a szobában kellett megvárnom a stylistomat, azt az embert, akinek  egy jobb vagy rosszam ruhakreációjától, támogatóim száma, s így akár az életem is függhet. Abban reménykedhettem, hogy nem valami idiótát fogok ki. A viadalok során minden körzettel megesett az, hogy a nyitóünnepélyen egy szál semmiben kellett megjelenniük. Az első körzetesek teste arannyal volt be vonva, a tizenkettedik körzeteseké pedig szénporral. Egyszer, még régebben a mi körzetünkből érkező párosnak testét csupán egy halászhálóval tekerték körbe. Egyszer csak kinyílt a fotocellás ajtó. Egy 30 éves körüli hófehér bőrű, sötétbarna hajú kifejezetten szép nő lépett be az ajtón. Nem volt rajta semmijen kapitóliumi védjegy. Egyszerű, fehér kezeslábast viselt. Illedelmesen köszöntem neki, de ő csak biccentett. Ekkor rájöttem, hogy ő egy avox. Régebben már hallottam róla, hogy néhány tehetségesebb avoxból válhat stylist, táncművész, vagy akár zongorista is. Ezek szerint ő is közéjük tartozott. A nyitóünnepélyen való megaláztatásról már nem féltem, mert úgy gondoltam, hogy ez a nő nem akarja a vesztemet, és tud intelligensen gondolkodni. Kezével mutatta, hogy álljak fel. Többször is körbejárt, méreteket vett, melyeket egy füzetbe jegyzett le. A mérések végén hüvelykujját a magasba emelve rám mosolygott, és újra elkezdett írni a füzetébe. A notesz lapját ezúttal felém fordította. "Kész vagyunk a méréssel. Jó alkatod van ahhoz, hogy egy jó ruhával a maximumot kihozhassam belőled, szóval nyugalom. A B32-es teremben találsz ebédet, jó étvágyat!".  Becsukta a füzetét, és újra rám mosolygott, majd sietősen elhagyta a szobát.