A kiválasztás

Odaértünk a törvényszék épületéhez. Elköszöntem a családomtól, és megkerestem a regisztrációt. Egy szúrás az ujjamra. Nem nagy cucc. Elmentem a fiúk csoportjához. A színpadon pedig megjelent Lena Artmenson, a kapitóliumi helytartónk. Egy kb. 80 éves banya, húsz rétegnyi vakolattal a fején, tetőtől-talpig szőrme ruhában. Csábító.

- Szép napot negyedik körzet! - köszöntött - Boldog Viadalt! És sose hagyjon el Benneteket a remény! Először is hoztam egy remek filmet egyenesen a csodálatos Kapitóliumból - visongott. És jött a jó öreg film. A film, amit azóta minden évben láttam, mióta a nővéremnek részt kellett vennie az aratáson. Volt egy borzalmas háború, miután létrejött a törékeny béke (béke a Kapitólium szerint), ennek vérdíja az éveként megrendezendő Éhezők Viadala. Hurrá!
- Mesés - szólt elérzékenyülten Lena. Most pedig eljött a kiválasztás ideje! Kezdjük a lányokkal - elkezdett kotorászni az üveggömbben, és kihúzott egy cetlit - Natalie Roberts - ó Natalie, névről mindenki ismeri. Ő a legerősebb lány az egész suliban. Kilépett egy minimum 190 centi magas, erőszakos tekintetű, 18 éves lány, kinek arcán egy cseppnyi sajnálat sem volt. Szerintem ő ezt a pillanatot várta születésétől kezdve, és az utolsó évében sikerült elérnie a célját. Mikor fellépett a színpadra, még Lena is hátrált tőle. Megijedt ettől a hatalmas termetű lánytól.
- Most pedig jöjjenek a fiúk! - minden vidámság lehervadt az arcomról, a nővéremtől kapott láncot leszedtem a nyakamról, és elkezdtem szorongatni. Az idő, ameddig Lena turkált a gömbben a végtelenséggel volt egyenlő - FINNICK ODAIR - szólalt meg végül. Az érzés, amely bennem volt olyan volt, mintha egy nyilat eresztettek volna belém. Tudtam, hogy már taktikáznom kell. Nem mehetek ki összetörve a színpadra. Erősnek kell lennem, és mosolyognom kell. A színpadról láttam, hogy az anyám és a nővérem teljesen kiborult. Az apám is, csak ő nem mutatta. És Jack bácsi... Akármennyire mondta, hogy nem félt, messziről láttam az arcáról legördülő könnycseppeket. Én sem álltam távol a sírástól, de tudtam, hogy nem szabad. A várnyomásom lehetett vagy 200, lábam remegett.
- Ó, egy fiatal, helyes fiúcska - sipítozott Lena, miközben az arcomat simogatta. Legszívesebben rácsaptam volna a kezére. Nem hagyom, hogy egy kapitóliumi nő is hozzám érjen!
 A békeőrök bevezettek a törvényszéképületébe, hogy fogadjam szeretteimet. Először anyám, a nővérem, és az apám jött.
- Úgy sajnálom kicsikém. Te egy életrevaló fiú vagy, annyi mindent tehettél volna. Nem ezt érdemled - szipogta anyám.
- Megnyerem - jelentettem ki. Nem is tudom, hogy gondoltam.
- Legyen úgy - mondta, és átölelt.
- Erős vagy. És okos - bátorított a nővérem - Csak legyél természetes, és ne foglalkozz a gyilkolással járó rossz érzésekkel! Magad miatt teszed. Várlak vissza, Finn!
- Köszönöm.
- Meg tudod nyerni, fiam! Ha akarod. Sok sikert! - igen, apa nem a szavak embere, de értettem minden szavát. Még egy kis ölelkezés, és elbúcsúztunk. Örökre? Jack bácsi volt a következő látogatóm.
- Fiam, én mindig hittem benned, Most is hiszek - arca tele volt könnycsepekkel - Gondolj azokra, amiket reggel mondtam. Beszélj lehengerelően, és máris be leszel biztosítva az arénában. Képes vagy rá Finnick Odair. Képes leszel rá. Nem szeretném elveszíteni a "fiamat" is.
- Nem is kell. Visszatérek - megöleltem. Mikor kilépett a szobából, én is elkezdtem könnyeimet morzsolni. Fejemben pedig szüntelenül ez járt: "Hogyan fogom túlélni ezt?"